Egy összejövetel emlékére

Furcsa az élet.

Szoktuk mondani, kicsi ez a város. Folyton ismerősökbe bukkanunk mindenhol.

Igen, pont azért, mert dolgunk van egymással. Az izgalmas csak az, ha ez a találkozás 20-25 év elteltével történik. Egészen más életkorban, társadalmi pozícióban, gondolkodásmóddal hoz össze a sors újra.

Persze, nem kell mindig mindennek túl nagy jelentőséget tulajdonítani, ezért én is csak hagytam, hogy spontán történjenek a dolgok. Pusztán jól esett látni, mit hoz ki a sors az újratalálkozásból.

S lám-lám, még kaptam is valamit, amit most meg is osztok Veletek :-)
A hanganyagot kaptam, a képanyag egyik mandalámból készült.

Köszönöm az estét!

Gondolkodóban

Nagyon sokat gondolkodtam ennek a blognak a jövőjéről.

Hisz amióta beindítottam az Aranytükör blogot, ezzel szinte nem is törődtem.

Miért is írjam ide ugyanazokat a gondolatokat? 

Vagy írjam ide az oda nem illő, életemet érintő kérdéseket?

Folyamatosan változik körülöttem minden. Mert a világ erről szól. A változásról.

Egyetlen kérdőjeleket idéző téma a fejemben kamasz fiúnk, ám látván a többi szülőt, hasonló korú gyermekkel, hálás vagyok Istennek, hogy nekünk Őt küldte.

Mert alapvetően konszolidált, rendes srác. 

Ja, hogy nálam az már az is furcsa, ha valamire felemeli a hangját? Érzelmek, csalódottság, düh? Persze hogy rendjén van ebben a világban. Próbálom Őt tanítani, hogy tudja kezelni ezeket az érzelmeket.

A másik változás életemben a munkahely.

Évekkel ezelőtt elindultam egy úton, ami mára testet öltött. Azzal foglalkozok, amivel szeretek.

Ám volt egy ragaszkodásom, egy közalkalmazotti állás. Egy hely, amit én fejlesztettem ki, amit én üzemeltettem. Emberek, akik nagyon közel állnak hozzám, diákok, akiknek néha féltem elengedni a kezét.

Ez most az elengedés pillanata.

Egyetlen változatlan dolog az életemben a szerelem, amit a Kedvesem iránt érzek. Igyekszem elég hálás lenni ezért.

 

Hát nagyjából itt járunk... :-)

És hogy fog-e még a blog élni tovább? Talán. Ti szeretnétek?

Hóhelyzet, kontra ünnep

Az egész ország megbénult a hóhelyzet miatt.
Több ezer ember vesztegel már 48 órája az utakon, segítségre várva.

A Facebook-ról  másoltam ide ezt a kis köszönetet:

Aus Austria mit Liebe!

A szabadságharc 165. évfordulóján osztrák hókotrók, vöröskeresztesek és katasztrófa-elhárítók oszlopban lépték át a magyar határt, hogy letakarítsák a magyar utakat és kiszabadítsák a hó fogságába rekedt honfitársainkat. 

A belügyminiszter miután végigaludta az éjszakát, úgy gondolta, hogy SMS-ekkel segíthet a legtöbbet a bajbakerülteknek. 

Az osztrákok sokkal effektívebben reagáltak, mint a magyar rezsim! Köszönet érte! Vielen Dank!

Nemzeti "ünnep"

Nem szeretnék senki nemzeti érzületű embert megbántani, de eszembe jutott néhány gondolat.

Itt van ez a "búsmagyar" nép. Nemzeti "ünnepeink" mind gyásznapok. Ezek nem ünnepek, hanem megemlékezések. Mit ünnepeljünk a márciusi ifjak bebörtönzésén? Mit ünnepeljünk az aradi vértanúk lemészárlásán? 

Az egész történelem tanítás folyamán arra tanítják a magyar diákokat, hogy haragudjanak a másik népre. Ezért vagy azért, de gyűlöletet alakítanak ki fiatal korban. Nem a nemzetek együttélésének lehetőségét adja vissza a tankönyv, hanem a haragot a kiontott életek miatt.

Nem vagyok egy Amerika-mániás. De! Ott mit ünnepelnek? A Függetlenség napját! Valóban ünnepli hangulatuk van, szívesen vesznek részt rajta. Mi miért nem ünnepeljük azt a napot, amikor a törökök vagy az oroszok elhagyták az országot? 

Valahogy úgy érzem, nem akarják, hogy kollektíven ünnepeljünk. Inkább az a cél, hogy kollektíven búsuljunk, gyászoljunk. 

Én már gyerekként pont ezért nem szerettem ezeket az ünnepeket. 

Nemzeti sorsról még nem hallottak ezek az emberek? Mi magunk is hódítottunk annak idején, lemészároltunk embereket, elűztük a hazájukból, megszállás alatt tartottuk őket. Mi magunk is megszállók voltunk. Akkor miért nem képzelhető el, hogy minket is megszálljanak? 

És itt természetesen nem azok ellen vagyok, akik csatákban elhunyt szeretteiket, rokonaikat hiába várták vissza. Félre ne értsetek (én is veszítettem el nagypapát az első világháború következményeként, akit nem is ismerhettem). De ez amolyan "nemzeti karma".