Tegnap egy nagyon kedves fiatal lánnyal találkoztam, akinek az életét meghatározza egy törés.
Ebben segítek neki, feldolgozni, elengedni.
Ő kérdezte meg tőlem, hogy én "látok" dolgokat? Vagy honnan tudom amit tudok?
Ezen még soha nem gondolkoztam, természetesnek vettem, hogy "jön az információ", nem kerestem az okot és a hogyant.
Aztán ma, amikor jógázni mentem, valami miatt nem a biciklit vettem elő, hanem autóba ültem. Az okát nem tudtam, eső nem közelgett, de mindig engedek a "belső hang"-nak, nem keresem a miérteket, csak megteszem.
Egy piros lámpánál álltam, mikor elment az autó mellett egy szürke pólós hátizsákos fiatalember. (Köszönöm Neki, hogy segített, hogy közreműködött a felismerésemben.) Ott, abban a pillanatban, átfutott fejemen az Ő sorsa, és az érzelmei. Mindent tudtam róla. Nem történés, hanem érzés szinten.
Azt hiszem, ezért kellett az autóba ülnöm, hogy őt láthassam.
Belém vágott a felismerés, hogy amikor én embereket látok, akkor sorokat és érzéseket "érzek".
Emlékszem, kislány koromban imádtam nézni az embereket. Csak úgy. Főiskolás koromban sokat ültem a templompark padjain, és csak néztem az embereket. Ma már értem miért.
Köszönöm a tudást, igyekszem maximálisan jól használni az érdeketekben!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése